Valamikor régen - hat évvel ezelőtt - még én magam is játszottam hangszeren. Annak idején három évet tanultam hegedűlni, amit a magam módján szerettem is, de abbahagytam.
Nem tartottam különösen hasznosnak, főleg azok után, hogy nem a hegedű volt álmaim hangszere. Az a zongora lett volna, ám anyagi okokból az a lehetőség akkor idehaza fel sem merült. Fuvolára pedig nem vettek fel, így kizárásos alapon maradt nekem a hegedű, amit három év tanulás után abbahagytam.
Megbántam. Na, nem akkor, hanem most, évekkel később.
Minap apu megkért, hogy játszak neki. "Már nem tudok", feleltem először. Végül addig erősködött, mígnem elővettem a hegedűt, a kottákat és a kottaálványt. Nem kért sokat, csak annyit szeretett volna, hogy játszak neki "Kis karácsony, nagy karácsony"-t. Én pedig játszottam.
Engem is meglepett, hogy még nem felejtettem el mindent. Nem azt mondom, hogy a legszebb előadás volt amit valaha adtam, de apunak nagyon tetszett, sírt örömében. S ezért megérte. Utána felhívta a mamát, s mondta, hogy játszak neki is. Ő is sírt, annyira meghatotta.
Nem is tudom, éreztem-e valaha ennyire, hogy megérte tanulni. Boldoggá tehettem vele két szerettemet, s ez engem is boldoggá tett.
Mivel mostanában amúgy is felmerült benem, hogy újra elkezdet hegedűn tanulni, azt hiszem ez a 2011-es év egyik listapontja lesz. =)
Csak annyit tudok mondani, hogy hajrá, sok sikert hozzá. =)
VálaszTörlésSzerintem nagyon szép dolog hangszeren játszani. :) Szóval én is csak sok sikert kívánok hozzá! ^^
VálaszTörlés